A teremgarázs feljárója meredek, az emelkedő tetején rögtön meg kell fogni az autót, közel az úttest. Közben reménykedem, hogy a járdán épp ne sétáljon senki. Ezután kétszer megnyomom a gombot, a rácsos kapu becsukódik mögöttem. A két gombnyomás között három másodpercnek kell eltelnie. Ez az idő éppen elég ahhoz, hogy szembenézzek azzal a férfival, aki a szemközti kapualjban lakik. A fényes, szteppelt takaró alól bámul ki, a fején kötött sapka. Néha összenézünk, szégyelli magát. Máskor fókusz nélkül mered maga elé. Néhány hete rajtakaptam, hogy a kapualj távoli sarkában végzi a dolgát. Késő este volt, a reflektorral éppen őt világítottam meg. Háttal állt nekem, tovább vizelt. Nem tudtam levenni róla a szemem, én a hátát néztem, ő pedig a falat. Eltelt három másodperc, ráléptem a gázra. Csak azután gondoltam arra, hogy akár le is kapcsolhattam volna a világítást az autóról.

„Itt inkább ne szólalj meg magyarul” – súgták a fülembe időnként felvidéki barátaim. Ligetfaluban, Vereknyén, Kassa-külsőn. Még akkor sem értettem igazán, miről beszélnek, amikor a hetedik emeleti ablakból végignéztük, hogyan vernek össze valakit hajnali kettőkor a parkolóban. Fekete csuklya, baseball-ütő, volt minden, ami kell. 2006 augusztusában aztán hirtelen felfogtam, mit jelent magyarnak lenni, kisebbségben. Éppen Pozsonyban voltam, amikor jött a hír: a magyar származású Malina Hedviget fényes nappal, a nyílt utcán brutálisan megverték. Megrendítő napok voltak, máig nem felejtettem el a barátaim arcán tükröződő félelmet. Azelőtt soha nem láttam őket ilyennek. Mindaz, amit addig csak racionálisan értettem, egy csapásra személyesen átélt tapasztalattá vált.

Húszéves koromban az életem egy szánalmas romhalmaz volt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy férfi vagyok, de nőként szeretnék élni. Néha női ruhákat húztam magamra, a pestlőrinci éjszaka sötétjében botladoztam, a kutyák ugattak, a fülhallgatóban a Godflesh csörlőzött. Sehová nem illettem, a cipő szorított, izzadtam a parókában. Ma már valamivel jobban érzem magam, ha a bőrömben még nem is, de a ruháimban mindenképpen. A parókát kidobtam, teremtettem egy világot magamnak.Övezetekre osztottam a saját kis térképemet: biztonságos tér, semleges tér, kockázatos tér. Bizonyos kocsmákat, utcákat, parkokat elkerülök. Megmaradok a komfortzónában, ebben az olykor fullasztóan szűk mikrovilágban, ahol sminkben és szoknyában is otthon érzem magam. Csak a vécék előtt állok meg bizonytalanul. Még mindig úgy érzem, bármelyik ajtón lépek be, zavarok.

*

Félelem, kirekesztettség – sokunk közös élménye. Persze, a hajléktalanok csak magukat okolhatják a sorsukért. Piálnak, koszosak, büdösek. A legjobb volna eltüntetni őket a föld színéről, nélkülük sokkal szebb a város, kivirágzik a tulipán, s még a felhők is eloszlanak az égről. A határon túli magyarok? Népdalokat adnak elő a hargitai havasok hófödte ormain, párás szemmel hallgatjuk őket. Aztán áttelepülnek Magyarországra, és rögtön elveszik előlünk a munkalehetőséget. Ezek a románok.

A transzokról már nem is beszélve. Betegek, magamutogatók, a saját perverzitásukat reklámozzák. Pedig egy transznemű legtöbbször nem magamutogatásból vállalja fel identitását a nyilvánosság előtt, hanem önvédelemből – hogy például ne őrüljön meg attól, hogy minden áldott nap titkolóznia és hazudoznia kell önmaga és mások előtt. És ez még mindig csak az első lépés. Az utolsó az operáció, sokan legalábbis ebben látják a megoldást. Mások kétségek között élik le az egész életüket, vagy egyszerűen megölik magukat. Egy néhány évvel ezelőtt készített amerikai felmérés szerint a transzneműek 41 százalékának élete során legalább egy öngyilkossági kísérlete volt – ez kilencszer annyi, mint az Egyesült Államok népességének átlagában mért adat. Ezt a tragikus életformát lehet egyáltalán reklámozni? Létezik-e annál tehetetlenebb állapot, mint amikor valaki képtelen elfogadni a saját testét? Transzneműnek lenni oszthatatlan magányt és kiszolgáltatottságot jelent. Egy feneketlen kút káváján ül az ember, néha belenéz. Senki ne akarjon transznemű lenni.

De ha sikerül is az újra és újra fellobbanó öngyűlöletet legyőzni, akkor még ott tornyosul előttünk a következő akadály: az államgépezet. Ha egyszer az életben mégis úgy döntenék, hogy nekiindulok a lehetetlennek, részt veszek a pszichológiai vizsgálatokon, vállalom a hormonkezeléseket, a műtéti beavatkozásokat, a teljes operációsorozatot, akkor a procedúra végén megint ott állnék egyes-egyedül. Ha nővé operáltatnám magam, az állam elvenné tőlem a feleségemet, a jogszabályok szerint jelenleg ugyanis két nő házassága érvénytelen.

Persze, csak nyavalygok, ráadásul egyelőre még feleségem sincs. Közben újra és újra eszembe jut a kapualjban élő hajléktalan tekintete. Az a férfi sokak számára senki. Titokban talán a végét várják. Szerintük a transzneműek is senkik. Vegyék csak be az összes pirulát, feküdjenek le kényelmesen, aludjanak. Eggyel kevesebb. Engem legalább még emberszámba vesznek. Legalábbis a zöldségesnél erre a következtetésre jutottam. Amikor az eladó néhány évvel ezelőtt először látott meg sminkben, elkerekedett a szeme. Semmi gond, ez a reakció jobban esik, mint a röhögőgörcs. Nemrég aztán egy metálpólós srác vásárolt előttem, a fülhallgatóját le sem vette, üvöltött belőle a zene. Vett magának egy tucat nyers cseresznyepaprikát, majd köszönés nélkül távozott. „Milyen emberek vannak” – fordult felém a zöldségesnő. Még a fejét is csóválta. Én meg ott álltam szoknyában, a kezemben egy zacskó paradicsommal, és fogalmam sem volt, mire gondoljak azon kívül, hogy kamaszkoromban nagyon szerettem a metált.

Kiss Tibor Noé

foto: ©Soós Bertalan

Transzneműek esetén a nemváltoztatás gyakorlati feltételei diszkriminatívak. Ha valaki házasságban él, ahhoz, hogy hivatalosan megváltoztathassa a nemét, el kell válnia. Az alapjog szerint ugyanis házasok kizárólag különnemű személyek lehetnek. Az ilyen párokat tehát válásra kényszeríti a jelenlegi hatályos szabályozás, a gyerekeik pedig elvált szülők gyerekei lesznek. Az Alaptörvény külön védelmet biztosít a családnak és a gyerekeknek. Ugyanakkor a szülők szexuális orientációja vagy nemi identitása miatt hátrányosan megkülönbözteti őket.

A TASZ szerint a gyerekeket nem a szüleiktől, hanem a diszkriminációtól kellene megvédenie az államnak.